igen, van az a pont. a pont, mikor látod kívülről az egészet, azt is, ami nem jó, az elmúlt napokat, minden tanulságával együtt. de mindezt csak akkor látni, ha már túl vagy rajta, kell egy bizonyos távolság, távolság helyektől, emberektől, tettektől, érzésektől. és teljesen tiszta, józan fej.
közben egyébként semmi különös nem történik...látszólag. éjjel egy jó film, egy megkönnyebbülő zokogás, majd éjszaka álmodsz, és reggel még emlékszel rá, hogy kivel, mit, de érdekes... aztán minden fájó-szánalmas gondolatot kiköpsz magadból a mócsingos rántott hússal együtt, hogy csak az az édes sárgadinnye-íz maradjon a szájban (hmm, gyömbéres-mézes sárgadinnyeparfé - nagyon érik, érik, hogy még a végén szakács leszek, mert nem akarok vadakat terelő juhász....).
aztán el kell rugaszkodni ettől a ponttól, muszáj. változtatni, lépni, nem nézni hátra, de nagyon azért előre sem. csak a zenére figyelni, meg bentre, mélyre. nehéz.
vihar volt, de elmúlt, és elzavartam magamból is, most újra meleg van és napsütés, és úgy üldögélek itt, mint a saját kutyám, lihegek, félig kidugott, rózsaszín nyelvvel...
egy háromgombócos fagyi csak rám vár valamelyik sarki cukrászdában, úgyhogy megyek is, és koncentrálok útközben, hogy majd nagyon élvezzem, mert "nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése