Dave

Jesus holds his birthday today...

happiness/endless

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifju szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték –
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

/ Zelk Zoltán: Tizennégy sor /

In Memoriam

A hosszú és jó életet nem évekkel, hanem élményekkel és megismeréssel mérik.

Popper Péter

1933 - 2010

Sokat hagyott itt, sosem fogom tudni neki megköszönni.
Az ilyen pozitív löketeket például...

és jó...

Szerelem az, ha
ébredned is jó azzal,
akivel alszol.

/ Fodor Ákos /

mindig késel...

Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz,
belém vágsz. A mozdulat közepén
megbénulsz, már annyira bánod. Meg-
teszed és nem: maga magával
törlöd a tényt. Mindez még csak
rossz sem.
Aztán megint
késel majd.
(...)

/ Fodor Ákos /

várlak...

Rólad beszél
Az este, a szél,
A beálló csönd,
A hajnal, az éj,
Az ima, az álom,
És minden szavam...
Várlak haza:
Ajtóm nyitva van.

/ Bonanza Banzai /



Ha nem maradsz sokáig távol, itt foglak várni egész életemben.

/ Oscar Wilde /

forever

...and I approved.

éjjel-nappal

Addig kerestelek,

míg meg nem találtál
- s hogy ez megeshetett,
úgy érzem: becsesebb
életnél, halálnál.

Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz - pontunk marad,
hol nincs enyém-tied.

(...)

Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg - megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
- S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: i g e n.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!

/ Fodor Ákos: Vakvágta /



aludj velem, ébredj velem... mi(nd)egy(ütt).

...az a pont pont az a pont...

Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen csak szerelmes vagy valakibe. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerűen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére.

/ Laurell Kaye Hamilton /

lufi

Egy szívnek látszó luftballon
Szétdurrant egy hajnalon,
És tűzvörösre kente át a város minden ablakát,
Színes lett a színtelen
és égbe rántott hirtelen
Vagy száz zsinór vállamon,
Száz szerelmes luftballon.


Száz szerelmes szív az égen
Száll a szélben kéz a kézben,
Egy te vagy, s egy én vagyok,
Csak ámulnak az angyalok:
Szárnyak nélkül hogy lehet,
felhőn járnak emberek?!
Kit érdekel, ha jó nagyon,
hát vidd a szívem luftballon!

/Sugarloaf : Luftballon /

úszunk

- Arra gondoltam... Te és Én... talán elmehetnénk valahová... együtt. Mostanában. Ma. Most azonnal. Gyere velem!
- Nem, én... nem hiszem, hogy ez lehetséges.
- Miért nem?
- Mert azt hiszem, ha Mi együtt elmegyünk valahová, attól félek, egy nap, talán nem ma, nem is holnap, de egy nap hirtelen... sírni kezdenék... olyan nagyon, hogy semmi és senki nem állítana meg. És a könnyek megtöltenék a szobát, és én nem kapnék levegőt, magammal rántanálak, és mindketten megfulladnánk.
- Megtanulok úszni. Esküszöm, megtanulok úszni.

/ A szavak titkos élete (La vida secreta de las palabras) /

nekem...

...most annyira jó, hogy inkább nem is kezdem el mesélni. úgyis csak irigyelnéd.



"Vannak ilyen ritka pillanatok az életben - amikor a színek hirtelen színesebbek lesznek, minden felderül, tisztábban hallod a hangokat, jobban ízlik az étel, és mindig, minden egyes pillanatban ő jár a fejedben, közben pedig tudod, hogy a másik pontosan ugyanezt érzi irántad."

/ Harlan Coben /

minden azért történik...

"A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást." / Paulo Coelho /

...sokszor olvastam már, és mivel magaménak is tekintem, hangoztatom is gyakran azokat az elméleteket, hogy "mindennek oka van", "ok és okozat", nameg a tér és az idő össze- vagy éppen össze nem függései...és a többi. és most, talán életemben először megláttam, hogyan is történik mindez a valóságban. idáig kellett jönni, hogy visszanézhessek, és átlássam.
azért kell tehát mindenkire nagyon figyelned, akivel valaha is találkozol, mert sosem tudhatod, hogy egy, két vagy x év múlva nem látod-e meg újra, hogy amit akkor még nem láttál benne, talán azt is megtaláld, hogy amire akkor nem gondoltál, arra gondolj most...
minden találkozás fontos, vagy majd az lesz egyszer.

sok kicsi pont, sok, kicsi esemény, sok kicsi állomás az úton.
sok kicsi pont, sok kicsi lélek, sok kicsi érzés.
sok kicsi pont...épp olyanok, mint a csillagok.

"It is written in the stars above..."

többet nem

van, hogy kell egy beszélgetős éjjel, pár óra meg egy jó nagy "képzelt pofon" a valódi arcodnak (vagy inkább a szívnek...), és az, amit eddig már összegereblyéztél magadban, az most egy jó nagy kupac lesz végül, ott áll egyben, és... felszabadító érzés, ahogy éjjel a telihold fényénél felgyújtod az egészet.

megváltás.

megtanultam: többet nem.

és még csak ezután jött az a kósza meteor...

vasárnap száraz villámlás
bíborrózsaszín volt az ég alja
mintha emlékképek villantak
volna fel bombázások lettek volna

hétfőre sár volt és március
vége belvíz degeszre dagadt
fűcsomók rossz álom mélyre
ásott gondolatok

(...)

keddre tavasz lett teljesen a
városház téren napozni lehetett
volna elégedetten lefestett
volt az ég alja lassan kortyolt bor

in vino veritas tiéd

Isten a bírám enyém

nevünkön mi írva van

mára ismét hó hullt
szerda van eszembejutott az
az este mikor tébláboltam
magamban a hegyen
gondolataimmal
gondolataimból
kiutat keresve

bár lenne a maradék
tiszta őszinte tél
szívesen elviselném

mint lányt ki mosolyogva
letérdel száját kitátva
izgatott hévvel

bár lenne a maradék megállt idő

10 perccel 4 előtt

hogy ne kéne mozdulni
semerre legalább egy
ideig maradni egy helybe...

döntse el hogy mit akar

végig a hólepte hegyeket

viselni egyszerre hideget s
meleget veled s nélküled

nem lehet

/ Kiss Dániel - Szeszélyes töltöttség /

soha se mondd...

Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.

Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.

Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sószagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.

/ Szabó Magda - Sohasem /

addicted

azok a napok a jók, mikor annyi dolgom van, hogy csak rohangálok fel-alá, mint a mérgezett egér, és alig van időm, arra gondolni, hogy mennyire kellenél... azt hiszem, Te, de legalább valaki, valami, ami elbódít, amiért/amitől odavagyok... de szerencsére nem tudok, mert alig van időm érezni, alig van...

alig ötpercenként.

áldás vagy büntetés

Ki vagy te, aki
visszafogtad futásomat?
Mért vagy erősebb,
mint az ösztön,
mely más utat mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

(...)
lebeg az együgyű reménység,
hogy te meg én, s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szivünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...

Ó, talány, ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,
jó mezőn futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,
úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?
Téged, vagy a mindenséget?

(...)
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Mily zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis repülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás, vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

/ Szabó Magda - Elfogadlak /

a falra akasztom

Ölelésemet õrzi a nyárvörös aszfalt és a sötétség,
a víz a fák s a csont ropogása,
(...)
Cigarettát bodorítok az égnek jelvény gyanánt,
de mondd, miért érzem azt,
hogy minden füstgomoly csak segélykiáltás!
Gyakran kártyázom a világgal,
s örülök, ha adut oszt néha,
de ha érintésedet érzem a hátamon,
mindez mit se jelent.
Fehér az arcom a kicsapódott sótól, annyit sírtam,
szeretném kiszúrni mindkét szemed,
hogy azt lásd, amit én.
Olyan szeretnék lenni, mint a borostyán a fán,
magasra kúsznék rajtad és mélyben gyökereznék benned,
hogy soha ne tudj szabadulni
tõlem.
Hajnali vonat viszi a harapásainkat
távoli városok felé,
én pedig csak integetek nékik.
A karmolások nyomait a hátamról a falra akasztom,
s ha szomorú leszek egyszer, büszkén bámulom õket.
(...)


/Járvás Péter - Méregerős, részletek /

bumeráng

ki(m) vagy Te, nem tudom, de valahogy mindig visszatérsz, ciklikusan, mert úgy látszik ez a ciklus-dolog üldözi a nőket úton-útfélen.
ugyan, nem is! inkább egy bumeráng vagy, de nincs benned semmi ráció, semmi rendszer, biztos ez (is) az, ami olyan nagyon vonz(ó) Benned. és hihetetlen érzékkel találsz célba és találod meg a "mikor"-t, a gyengéimbe vagy a vesémbe látsz. ..és én egyszer csak benne ülök a helyzetben, hűvös a padló, de kit érdekel ez most, mikor a prímán megválasztott pezsgő buborékjain át nézünk egymásra, és addig beszélsz hozzám, míg hajnal lesz, és világos. világos, mindig eggyel több ablakot nyitsz ki Magadból, amitől kicsit meg is ijedek belül, aztán lefagyok, mint a jó vindóz, és nem akarok menekülni, nem akarok nemet mondani, pedig talán kellene, mert minden után majd megint napokig csak ez az állapot lesz, ez van: kóvályogsz a fejemben, én meg a lakásban, mert jó tehetséggel eléred, hogy minden mozdulatban emlékezzek Rád. mániákus gyűjtő vagyok: az ölelések nyomát körberajzolom magamon, és minden harapást keretbe foglalva a falra akasztok, szép kis privát galéria lesz egyszer (remélem), természetes, hogy a nagyközönség felé nem nyitott.

nem tudom, hogy mindez "áldás vagy átok", és nem tudom, mi az oka, hogy idővel mindig visszatalálsz hozzám, nem tudom, ki(m) vagy nekem, a körülmények áldozata vagyok.

de azt mondják, a jó bumeráng visszajön.
légy jó...

és mára ez

utolsó/első

Utolsó szeretődben
keresed az elsőt
ahogy
szédült pillanatát
keresi
az összetört álom
mikor dér rezdül
emlékek vészjosló
hajnalán

Érzed
teste csillagillatát
tüzét hevét
lángoló felhők közül
kiszakad
mint a Nap
karodban elalél
s te holttá válsz ott

Látod
szeme égkő színét
ajkát
ahogy a vágy remeg
a formát
mit buja ujjad formál
hegy-völgyek
termő őlén
a mélységeket
mely elnyel

Hallod
a szív zörejét
orgonáját a tüdőnek
amint átsiklik
a hang a húrokon
és a mennybe visz
gyöngynevetését
ahogy
körbefon kócos
sóhajjal

(...)

Így fogadod be
mindkettőt
utolsóban az elsőt
pusztító viharba került
összetört
lélegzetnyi
katamaránon

Keresed
az elsőt
mikor már
az utolsót is
alig találod

/ Seres László - Utolsó /

így

Hogy rettenetes? Nem hiszem. Nem mindig az.
Néha kifejezetten élvezem.
Máskor is jó, ha van. Egót ad. Érted:
hogy vagyok én, és nincsen érzelem.
Hogy vagyok én? Elég jól mostanában.
Ha bárki, bármit… inkább ráhagyom.
Tudom, úgyis rólam szól és amúgy sem
túl gyakori a testi fájdalom.
Nem kínoz semmiféle szégyenérzet.
Én nő vagyok – ha kell – s ez összetart.
Igaz, hogy hisztizek és néha vérzek
s éjjel nem mindig húzom le a szart.
Ha férfi lennék, sem változna semmi.
Tudom, megérted. Muszáj, hogy ezt higgyem.
Tán így a jobb: hogy vagyok én és más nincs;
hogy nem – mindig – adom magamat ingyen.
(...)
Személyiségem hozzám szelídül.
Azt hiszem, néha tényleg élvezem,
hogy másé vagyok, magamon kívül.


/ Király Odett - Magamon kívül /

ne

Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

Még mielőbb tovább mégy, önmagadba térj meg.
Ki legyűrte önmagát, az el sohase vesz,
Annak mindenki már alattvalója lesz.

/ Paul Fleming - Ne csüggedj /

Forget-nek köszönet érte, hogy megtalálta nekem (is).

mókás...

...dolog, hogy ha egy társaságban kiderül, hogy angolt tanítok, hirtelen mindenki olthatatlan vágyat érez arra, hogy nyelvet tanuljon. persze kimondatlanul is tudjuk, hogy a lelkesedés inkább a telefonszámom könnyed megszerzésére, sőtmitöbb, magára a nyelvre összpontosul - értsd persze ezen a testrészt, és nem a közkedvelt világnyelvet, of course... -, amit angol óra címén biztos szívesen megtornáztatnának a kedves tanárnő szájában, hogy egyéb részekről ne is beszéljünk...

cöhh

ilyen...

zabhegyező

Lehet szemtelenül, büszkén vágunk vissza,
lehet hálátlanul nyúlunk el az ágyon,
de őszinte, szabad vágy-ifjakká váltunk,
s dübörgő lendület áttaszít anyánkon.

Aranykalitkánknak csontjai ropognak.
Bennünk lázas vérrel a tett erő buzog.
Az ön-álcázókra olyan vadul döfünk,
ahogyan nem döfnek a sebzett kaktuszok.

Csak mi merünk sírni és csak mi ölelni,
a múltat, a jövőt feledni a máért,
tántorog a testünk, rajta óriás lélek,
és a túlérzékeny szív mit a sors rámért.

Nagylelkűen szórunk mindent egy gödörbe,
míg egy másik alján vadul kaparászunk,
félve, kósza hévvel terveinket szőjük:
messze kóborolva égbolt lenne házunk.

Persze kopott titkú, érettnek hitt árnyak
lelkesedésünkre legyintenek rögtön.
Részeg szenvedéllyel a trónjukra ugrunk,
s hogyha kell hitünkért lenyúzom az öklöm.

Szavalni? Süvítőn! Szeretni? Rajongva!
bár elmét kitárja, időnket felőrli,
de a vas-magmától hab-mennyig ér zászlónk.
Mi vagyunk az újkor várt zabhegyezői!

Dalunkat a vad szél karjaira bízzuk,
tüzes akarással fényt húzunk az éjre.
Szerelmet kergetve, bódultan kiáltva,
pazarló szentekként megérkeztünk végre!

/ Fehér Renátó - A zabhegyezők dala /



In Memoriam Jerome David Salinger
(1919. Január 1. – 2010. Január 27.)

"Az ember mindig jobbat remél..."

na igen. mert van az a pont, amikor már nem is vár, csak remél. én is emberből vagyok, sőt női emberből, aki álmodozik, meg naív, meg csapzott is már egy kicsit...szóval halmozottan hátrányos helyzetű vagyok.
pedig általában véve - szerintem - nincsenek nagy elvárásaim...
szeretem, ha meghallgatnak, és én is meghallgatok cserébe.
szeretem, ha ugyanazokat szeretik, mint én, ha meg mégsem, akkor legalább megpróbálják, mert én is ezt teszem cserébe.
szeretek rendezkedni, szervezkedni, dönteni (jól-rosszul), szeretem, ha valaki tud dönteni, és nem szeretem azokat a mondatokat, hogy: "Ahogy gondolod....", "Nekem mindegy...", "Nem tudom...".
szeretek jönni-menni, képtelen vagyok otthon ülni, szeretem, ha a másik is zsong, legalább néha.
szeretek finomakat főzni, minden ételbe, egy reggeli rántottába is belefőzöm magamat, és szeretem, ha azt mondják, hogy finomat főztem.
szeretem, ha azt mondják: finom vagyok.
szeretek reggel lustálkodni valakivel, ha épp nincs dolgom, ami után rohanjak, és szeretek egy végigtalpalt éjszaka után belemerülni az álmaiba.
szeretem, ha néha ő is belemerül. ha belémmerül.
szeretem, ha becéznek, szeretek gügyögni is, máskor meg azt, ha csúnyán beszélnek velem. szeretem, ha valaki meglátja a helyzetben, hogy az éppen melyik.
szeretek sokat beszélni, mindent csak úgy élek meg, ha megbeszélem, legalábbis átgondolom, és szeretem, ha ez kölcsönös. máskor meg szeretem a csendet, szeretem a beszédes pillantásokat, amik tényleg beszélnek, a beszédes érintéseket, amik többet mondanak, és szeretem, ha valaki meglátja a helyzetben, hogy akkor éppen melyiket szeretem.
szeretem, ha hirtelen, a semmiből megcsókolnak, nem az olyan "öregházasság-féle" semmilyen puszikákat szeretem, hanem az igazit, a nyelveset, a franciát.

szeretek feloldódni a másikban, mellette, és szeretem, ha ez kölcsönös.
szeretnék.
és nem, azért sem hiszem el, hogy nincs ilyen... már csak azért sem, mert tudom, hogy van, tudom, mert már megéltem...rég.
egyszer valaki a fejemhez vágta, hogy a múltban élek. nem, nem hiszem, hogy így lenne. csak szeretnék megint olyan érzéseket, vagy nem is ugyanolyanokat, de valami hasonlót.
valamit, amit a múltamból (csak abból táplálkozhatom, ami már megtörtént....) most megálmodok, és egyszercsak úgy lesz. csak lesz, tudom.
pár év múlva majd mindennek, ami mostanában történt, meg lesz a helye és értelme, ebben hiszek, ebből merítek. valamiből kell...
egy álomban élek, de legalább van egy álmom...

szeretek álmodni, és szeretem, ha a másik velem álmodik.