addicted

azok a napok a jók, mikor annyi dolgom van, hogy csak rohangálok fel-alá, mint a mérgezett egér, és alig van időm, arra gondolni, hogy mennyire kellenél... azt hiszem, Te, de legalább valaki, valami, ami elbódít, amiért/amitől odavagyok... de szerencsére nem tudok, mert alig van időm érezni, alig van...

alig ötpercenként.

áldás vagy büntetés

Ki vagy te, aki
visszafogtad futásomat?
Mért vagy erősebb,
mint az ösztön,
mely más utat mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

(...)
lebeg az együgyű reménység,
hogy te meg én, s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szivünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...

Ó, talány, ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,
jó mezőn futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,
úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?
Téged, vagy a mindenséget?

(...)
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Mily zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis repülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás, vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

/ Szabó Magda - Elfogadlak /

a falra akasztom

Ölelésemet õrzi a nyárvörös aszfalt és a sötétség,
a víz a fák s a csont ropogása,
(...)
Cigarettát bodorítok az égnek jelvény gyanánt,
de mondd, miért érzem azt,
hogy minden füstgomoly csak segélykiáltás!
Gyakran kártyázom a világgal,
s örülök, ha adut oszt néha,
de ha érintésedet érzem a hátamon,
mindez mit se jelent.
Fehér az arcom a kicsapódott sótól, annyit sírtam,
szeretném kiszúrni mindkét szemed,
hogy azt lásd, amit én.
Olyan szeretnék lenni, mint a borostyán a fán,
magasra kúsznék rajtad és mélyben gyökereznék benned,
hogy soha ne tudj szabadulni
tõlem.
Hajnali vonat viszi a harapásainkat
távoli városok felé,
én pedig csak integetek nékik.
A karmolások nyomait a hátamról a falra akasztom,
s ha szomorú leszek egyszer, büszkén bámulom õket.
(...)


/Járvás Péter - Méregerős, részletek /

bumeráng

ki(m) vagy Te, nem tudom, de valahogy mindig visszatérsz, ciklikusan, mert úgy látszik ez a ciklus-dolog üldözi a nőket úton-útfélen.
ugyan, nem is! inkább egy bumeráng vagy, de nincs benned semmi ráció, semmi rendszer, biztos ez (is) az, ami olyan nagyon vonz(ó) Benned. és hihetetlen érzékkel találsz célba és találod meg a "mikor"-t, a gyengéimbe vagy a vesémbe látsz. ..és én egyszer csak benne ülök a helyzetben, hűvös a padló, de kit érdekel ez most, mikor a prímán megválasztott pezsgő buborékjain át nézünk egymásra, és addig beszélsz hozzám, míg hajnal lesz, és világos. világos, mindig eggyel több ablakot nyitsz ki Magadból, amitől kicsit meg is ijedek belül, aztán lefagyok, mint a jó vindóz, és nem akarok menekülni, nem akarok nemet mondani, pedig talán kellene, mert minden után majd megint napokig csak ez az állapot lesz, ez van: kóvályogsz a fejemben, én meg a lakásban, mert jó tehetséggel eléred, hogy minden mozdulatban emlékezzek Rád. mániákus gyűjtő vagyok: az ölelések nyomát körberajzolom magamon, és minden harapást keretbe foglalva a falra akasztok, szép kis privát galéria lesz egyszer (remélem), természetes, hogy a nagyközönség felé nem nyitott.

nem tudom, hogy mindez "áldás vagy átok", és nem tudom, mi az oka, hogy idővel mindig visszatalálsz hozzám, nem tudom, ki(m) vagy nekem, a körülmények áldozata vagyok.

de azt mondják, a jó bumeráng visszajön.
légy jó...

és mára ez

utolsó/első

Utolsó szeretődben
keresed az elsőt
ahogy
szédült pillanatát
keresi
az összetört álom
mikor dér rezdül
emlékek vészjosló
hajnalán

Érzed
teste csillagillatát
tüzét hevét
lángoló felhők közül
kiszakad
mint a Nap
karodban elalél
s te holttá válsz ott

Látod
szeme égkő színét
ajkát
ahogy a vágy remeg
a formát
mit buja ujjad formál
hegy-völgyek
termő őlén
a mélységeket
mely elnyel

Hallod
a szív zörejét
orgonáját a tüdőnek
amint átsiklik
a hang a húrokon
és a mennybe visz
gyöngynevetését
ahogy
körbefon kócos
sóhajjal

(...)

Így fogadod be
mindkettőt
utolsóban az elsőt
pusztító viharba került
összetört
lélegzetnyi
katamaránon

Keresed
az elsőt
mikor már
az utolsót is
alig találod

/ Seres László - Utolsó /

így

Hogy rettenetes? Nem hiszem. Nem mindig az.
Néha kifejezetten élvezem.
Máskor is jó, ha van. Egót ad. Érted:
hogy vagyok én, és nincsen érzelem.
Hogy vagyok én? Elég jól mostanában.
Ha bárki, bármit… inkább ráhagyom.
Tudom, úgyis rólam szól és amúgy sem
túl gyakori a testi fájdalom.
Nem kínoz semmiféle szégyenérzet.
Én nő vagyok – ha kell – s ez összetart.
Igaz, hogy hisztizek és néha vérzek
s éjjel nem mindig húzom le a szart.
Ha férfi lennék, sem változna semmi.
Tudom, megérted. Muszáj, hogy ezt higgyem.
Tán így a jobb: hogy vagyok én és más nincs;
hogy nem – mindig – adom magamat ingyen.
(...)
Személyiségem hozzám szelídül.
Azt hiszem, néha tényleg élvezem,
hogy másé vagyok, magamon kívül.


/ Király Odett - Magamon kívül /

ne

Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

Még mielőbb tovább mégy, önmagadba térj meg.
Ki legyűrte önmagát, az el sohase vesz,
Annak mindenki már alattvalója lesz.

/ Paul Fleming - Ne csüggedj /

Forget-nek köszönet érte, hogy megtalálta nekem (is).