"sok kis csillogó mozaik-darabka...összerakva a képet, elvezetnek hozzám."

Keltem is, feküdtem is
sokszor fehér pirkadatban.
Emeltem vasat, követ
nehéz, üres zsákot
hurcolom néha az életemet.
Tudok úszni, ismerem a szabadságot,
a tempózás békéjét, határt, különbséget
tenger és semmi közt. De kerültem
viharba is, hol nincs különbség:
menekültem a parkon át,
próbáltam futni víz alatt.

Értem néhány este vurstli-dallamát.
Bűnöm ha van, cigaretta, és hogy elárultam amit lehet.
Akit tudtam, fellöktem vagy megöleltem
hiszen ember vagyok, mint ti mind:
hajt a félelem és vonszol a magány.

Próbálok szeretni éberen -
a gyűlöletben mindig elaludtam.
Most séták, várakozás, hidak, hajnalok,
a város, gigászi arc,
pórusaiba gyűlve fáradtság, mocsok,
csorba mosollyal aprót kér tőlem.
Elkevert patyolatcédula a szerelem
az utcán sétálok meztelen.

/ Horváth László Imre - Most próbálok szeretni /