rettentő szélsőséges érzelmek.
vannak bizonyos emberek, akiket...első körben elkezdenék utálni, majd mélyen magamba nézve inkább sajnálok. igen, ahogy egy kedves barátnőm megmondta: messziről, bárhonnan érzed a szagát... na, szóra sem érdemes már.
és vannak megint mások...akik hiányoznak, mert egyetlen mondatuk őszintébb bárminél, és bárkinél...és nem azért, mert téged dícsérnek benne, vagy mert úgy mondják és azt, hanem mert tudod, hogy igaz. "emberevően" őszinte, és ez minden, ami kell.
ja, és ezt olvasom ma:
Az egyedüllét egy virág, egy lótusz, mely szívedben bontogatja szirmait. Az egyedüllét pozitív, az egyedüllét egészséges. Egyszerűen csak örülsz annak, hogy magadban lehetsz, örülsz annak, hogy van tered. / Osho /
egyszer, ha lesz egy saját házikóm, ott a saját kertemben lesz majd egy tó, tele lótuszvirágokkal, hogy, ha egy kis nyugalomra vágyom a rohanó-nyüzsgő napjaimban, leülhessek és nézhessem őket. mert gyönyörűek, tényleg...
...de már úgy érzem, hogy kicsit sok nekem a lótusz, sok az egyedüllét. az elmúlt három évben (lélekben) magamban voltam, akkor is, amikor nem... persze ez egy sokéves, hosszú-hosszú kapcsolat (burok) után még akár felemelő, jó érzés is lehet, és igen: örültem, hogy van terem. na de ennyi?!
én szeretem meg- és beosztani a tereimet, mint a jó lakberendező. (tágas belső tereimet megosztanám...)
én nem egyedüllétre vagyok "kifejlesztve" (élő fémváz a szöveten...), és a program túl régi már ahhoz, hogy felülírják. (error)
nehezen alszom el.... és tudom, hogy ez sem a kávétól vagy a nagy melegtől van. a legrosszabb egyedül elaludni. a legrosszabb, hogy hiányzik a kiskanál mögül a nagykanál.
tragikomikus: 3 kispárnával és egy plüssállattal osztom meg éjjelente az ágyamat. huszonnégy éves vagyok, családi állapotom egyedülálló. pfff....
de legalább ez a hétfő jó volt, apró, édes örömök és nevetések, és legalább a héten annyit fogok dolgozni, hogy az elalvással nem lesznek gondok. sőt, életem legrosszabb évének már eltelt a fele! bááár, én még mindig számítok minden rosszra, hogy már ne lepődhessek meg olyan nagyon.
szóval óriási terem van, nagy álmaim és apró örömök is. dejónekem.
fekve alszom, meghajlított kiskanál... de nem horkolok, éjfél-egyig csak hallgatom az éjszakát, csillag-paplannal takarózom, amit ha lerúgnék is véletlenül, csak a Hold látja meg, hogy meztelenül alszom...
kinyitva szirmaim.
2 megjegyzés:
"Az álmatlan éjszakák gyorsan fölemésztik az életet. S mert virrasztás alatt a lélek nem jut elég mézhez, táplálék hiányában a vágyak sovány kosztján igyekszik megélni, s mivel ebből sem örömöt, sem fenntartó erőt nem meríthet, s érzi, hogy hamarosan belepusztul a sóvárgásba, a filozófiához, a kemény elhatározáshoz és a belenyugváshoz fordul, segítségért kiált hozzájuk. De hiába! Nem segítenek, meg sem hallják a kiáltást, s a lélek elerőtlenedik." (Charlotte Bronte)
Én dettó! Minden éjszaka minimum 3ig fent vagyok, és írok, vagy filmezek... Már nem csak fekszem az ágyban, mert akkor harcolnom kell a gondolataimmal, melyek szét akarják zúzni az álmaim, és borzalmasan reálisak, minden cseppnyi remény nélkül. Nekem kellenek az álmok, a remények!
*ölel*
MíTú!
ezzel a Brote-val most nem értek egyet...:$ de köszönöm :)
az álmokat pedig nem hagyjuk ám, sose!
*ölel*
MíTú!
Megjegyzés küldése