áldás vagy büntetés

Ki vagy te, aki
visszafogtad futásomat?
Mért vagy erősebb,
mint az ösztön,
mely más utat mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

(...)
lebeg az együgyű reménység,
hogy te meg én, s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szivünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...

Ó, talány, ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,
jó mezőn futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,
úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?
Téged, vagy a mindenséget?

(...)
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Mily zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis repülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás, vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.

/ Szabó Magda - Elfogadlak /